A mai világban az egyik jellemző hozzáállás, hogy „mindenki törődjön csak a saját dolgával”. Ennek megfelelően az emberi kapcsolatok folyamatosan erodálódnak. Egyre kevesebb olyan ember van körülöttünk, akinek nyugodtan ki merjük önteni a szívünket, akinek a véleményére kíváncsiak vagyunk, akitől merünk tanácsot, segítséget kérni. Ezzel párhuzamosan a segítség elfogadása is egyre nehezebbé válik, hiszen akkor vagy „eredményes ember”, ha mindent meg tudsz oldani egyedül. Ez azonban egy hatalmas nagy tévedés.Az ember alapvetően társas lény. Kapcsolatokban, azok által létezünk. Saját magunkról alkotott képünk mások visszajelzései alapján alakul, változik egészen csecsemőkorunktól kezdve.
Emiatt aztán nem tudunk mások segítsége nélkül létezni.Ugyanakkor abban a világban, ahol egyre inkább az egyén, az én válik fontossá a közösséggel és annak érdekeivel szemben, a segítségkérés egyre nehezebbé válik.Amúgy is nehezíti ezt, hogy komoly problémát jelent annak elfogadása, hogy valamit nem tudunk egyedül megoldani. Mindegy, hogy ez egy bútor odébb rakása vagy egy lelki probléma, nehézség megoldása. (És akkor még nem a pszichés betegségekről beszélek!)Sokan tapasztalhattuk már meg azt, hogy hiába szeretnénk segíteni egy számunkra fontos embernek, ő meg se hallja, amit mondunk, vagy mindenre van kifogása, esetleg megsértődik, mert azt gondolja, hogy meg sem értjük őt. Ilyenkor nincs más lehetőségünk, mint egy fél lépést hátrálni, mert amíg ő nem látja be, hogy segítségre van szüksége, mi nem tehetünk semmit.Igen, ez sokszor azzal jár, hogy végig kell néznünk, ahogy fejjel megy a falnak. …(Mi, segítők elég gyakran megtapasztaljuk ezt az érzést.
Volt már arra példa a praxisomban, hogy bizony abba kellett hagynunk egy terápiát, mert a kliens minden segítő szándékot elutasított annak ellenére, hogy maga keresett meg.Ez gyakrabban fordul elő akkor, amikor a kliens nem (teljesen) saját elhatározásából jelentkezik terápiára. Ilyen esetekben mindig elmondom, hogy én akkor tudok segíteni, ha a kliens is szeretne változtatni. Fontos, hogy lássa, hogy mi az, amit én aktuálisan látok, hogyan tudnék segíteni és neki ebben mi lenne a szerepe. Ha ő úgy látja, hogy ezt nem tudja, nem akarja vállalni, elválnak útjaink azzal a megegyezéssel, hogy ha a későbbiekben szeretné, megkereshet. Vagy ha nem velem szeretne dolgozni, segítek neki másik szakembert keresni.)….Viszont ha a másik megérti, hogy egyedül nem megy, akkor a korábbi fél lépést könnyen megtudjuk tenni ismét felé, és jelen tudunk lenni, amikor szüksége van rá. Sajnos azonban van az a helyzet, amikor valaki semmilyen tanácsot, támaszt nem akar elfogadni.
Ebben az esetben a legpraktikusabb minimalizálni vele a kapcsolatunkat, mert a saját lelki egyensúlyunkat is felboríthatja. Ez gyakran azért nehéz, mert közeli hozzátartozóról, ismerősről lehet szó. De meg kell próbálnunk függetleníteni magunkat tőle annyira, hogy ne akarjunk minden áron segíteni, mert úgysem fogja elfogadni. Ez viszont a mi kétségbeesésünket növeli azáltal, hogy látjuk, ahogy a másik adott esetben rossz döntés(eke)t hoz.Nincs univerzális megoldás. Minden ember, minden helyzet egyedi, és csak ezek viszonylag pontos ismeretében lehet tanácsot adni.
